málnamálna

Életem aprócserpő (és nagyobb) történései. Meg dolgok, amik fontosak nekem.

Körülbelül ugyanazért, amiért vegetáriánus lettem, egyszerűen nem akartam az állatok kizsákmányolásában részt venni. Az Earthlings-et már évekkel ez előtt megnéztem, és már akkor világossá vált, hogy ha valóban komolyan akarom venni a többi állatot, akkor a hús mellett tojást és tejtermékeket sem kellene ennem, hiszen a tojás és tejiparban ugyanúgy kizsákmányolják és gyilkolják őket. El is határoztam, hogy vegán leszek. Akkoriban Angliában laktam, ahol occsó szójatejet és mindenféle vegános dolgot lehet venni, az igyekezetem mégsem volt túl tartós, néhány hónapig tartott csupán, mígnem a tejtermékek elkezdtek visszaszivárogni az étrendembe vaj és sajt formájában – a tejet akkoriban már egyáltalán nem kívántam. Aztán mikor hazajöttem Magyarországra, és mindenféle dolgot ettem, amit nem én vásároltam vagy főztem, akkor intettem búcsút végleg a veganizmusnak. Az állati termékek mellőzése, mint cél, egy idő után teljesen el is halványult. A vegánság néhány hónapja alatt végig úgy éreztem, hogy sok mindenről lemondok, valamiféle nagy dolgot teszek, és persze mindeközben szenvedek. Mostanra rájöttem, hogy éppen ez a fajta gondolkodás tette nehézzé az egészet: hogy nem magától értetődő dologként, hanem hőstettként értelmeztem, hogy elkerülök bizonyos termékeket.

Lassan fél éve vagyok most vegán és semmiféle különös nehézséget nem tapasztalok, egyszerűen azért, mert most már látom, hogy az állati termékek nem különböznek a hústól. A fejemben is áttettem őket ugyanabba a kategóriába, ahol a húsok voltak korábban, és ezért egyáltalán nem is gondolkozom azon, hogy vajon nem lenne-e elfogadható, ha vennék egy tejcsokit vagy egy szeletet egy tojásos sütiből. Egyszerűen nem akarok már ilyesmiket enni. Azt is nyilvánvalóvá vált, hogy a haszonállatok nem különböznek a társállatoktól; és ha nem szeretném például, hogy valaki bezárva tartsa, megerőszakolja, rendszeresen megfejje, majd megölje és megegye a cicát, aki velünk él; akkor természetes dolog nem fizetnem azért, hogy más állatokkal – akik ugyanolyan érző lények – hasonlókat tegyenek.

Először úgy voltam vele, hogy nem leszek „szigorú”, meg hogy a bőrcipőmet azért elhordom, hiszen már megvettem, és nem ártok vele, de valahogy nem működött. Úgy éreztem, magamnak okozok nehézséget, ha nem húzok egyértelmű határokat, és sokkal könnyebb következetesnek lenni, mint folyton dilemmázni. Másrészt, ha megeszem néha az állati dolgokat, akkor nem várhatom a környezetemtől, hogy komolyan vegye és tiszteletben tartsa az igyekezetemet. A bőrrel meg úgy voltam, hogy hát nem ártok, persze, csak mégsincs kedvem megkínzott állatok bőrét viselni magamon, ugyanúgy, ahogy megkínzott emberek bőréből készült dolgokat sem lenne gusztusom hordani.

Mióta alaposabban beleástam magam az állatjogi megközelítésbe, azóta egészen tisztán látom, hogy a világ legtermészetesebb dolga vegánnak lenni, különösen ha az ember valóban komolyan akarja venni a többi állat érdekeit. Ők ugyanúgy a saját céljaikért léteznek, mint mi, ezért normálisnak tűnik nem kizsákmányolni és használni őket. Az állati termékek közül sem hiányzik semmi, sőt. Egyedül az okozhatna nehézséget, ha gyakran járnék olyan társaságba, ahol állatok és a testük termékei kerülnek az asztalra, és ahol azt kell néznem, hogy mások megeszik ezeket, de szerencsére ritkán van ilyesmiben részem: a barátaim nagyon gyorsan és szinte teljes mértékben alkalmazkodtak az új szokásaimhoz, és ha együtt vagyunk, mindig vegános kaját, és desszertet eszünk. Így volt ez még a 4 napos közös nyaralásunkon is, ami miatt különösen jól éreztem magam velük.

Meglepő módon a családom is jóval könnyebben vette ezt, mint azt, amikor vegetáriánus lettem (az anyám több vegán sütit és kaját is csinált már nekem), biztosan azért is, mert öregszem és kevésbé érzik úgy, hogy beleszólhatnak a dolgaimba. A fagyigépemmel vegán fagyik garmadáját gyártottuk le, és igazából vegán junk-food-ot találni sem különösebben nehéz. Vegetáriánusként gyakran éreztem, hogy kevesebb opcióm van, vagy hogy nekem nem jut ki a jóból; vegánként érdekes módon ezt sem tapasztalom. Valószínűleg egyszerűen megváltozott a viszonyom az ételekhez, és örülök, ha van valami, amit megehetek. Visszatekintve szinte csak azt nem értem, hogy mit kellett ezen ennyit szenvedni.

Azon olvasóimnak, akik szeretnének vegánná válni, azt javaslom, hogy olvassanak állatjogi szövegeket, legyenek következetesek, és keressék más vegánok társaságát. Nekem ezek kellettek a sikerhez, és ahhoz, hogy ne tűnjön nyűgnek az egész.

Ez jó volt!

nem írtam korábban, ezt többen kifogásolták, és én mindig is érzékeny voltam a fogyasztói igényekre, úgyhogy legyen.

Az úgy volt, hogy márciusban egy szokásos filmklubozásra lettem invitálva a Mókushoz. Meg is érkeztem mit sem sejtve; beszélgettünk, melegedtünk össze, mint szokás szerint, és hiába hangzott el többször, hogy "málna", "málnás", nem fogtam gyanút. Csak az volt furcsa, amikor hirtelenmód kitereltek a konyhába, és mindenféle kérdéseket tettek fel a Mókus műanyagvirágainak gondozásával kapcsolatban. Nem csak azért volt ez különös, mert a műanyagnövények kevésbé igényelnek gondozást, hanem mert legutóbb a meglepetés szülinapi bulimon tapasztaltam hasonlót. Igaz, ekkor a gangra lettem kitessékelve, és az Őznek – aki korábban aligha mutatott érdeklődést a paprikapalánták iránt – fura mód számtalan kérdése támadt a helyes gondozás irányelveivel kapcsolatban. Persze azon az estén könnyen gyanút fogtam, hiszen a szülinapom környékén történt mindez, de a blog szülinapját sajnos nem tartom olyan jól fejben, így nem tudtam mire gondolni.

Hamarosan fény derült azonban a titokra, amikor is megengedték, hogy bemenjek a gyertyákkal megvilágított szobába, ahol a blogom címlapjával díszített monitort és szépen becsomagolt ajándékokat pillantottam meg. Ekkor is kellett még pár másodperc és némi magyarázat, hogy az a lassú agyam felfogja, hogy pontosan öt éve aznap írtam először ide.

Kaptunk – a blogom meg én – "málnás" vegános masszírotó testápolót, málnás vegános étcsokit, málnás nemvegános étcsokit, málnaszörpöt (azaz málnamálnát), málnás vegános fagyit és málnás nemvegános kekszet. A nemvegános dolgokat a közönségnek ajándékoztam. Volt némi rossz érzésem a figyelmetlenség okán, különösen Nagykettő iránt, aki rendszeresen "elfelejt" gondolni arra, hogy mit nem eszem, de nem háborogtam, hiszen nem rég óta vagyok csak vegán, és amúgy is kaptam más finom dolgokat a kedves gesztus keretében.

Az est fénypontja az volt, amikor kedves barátim elmutogatták a blogom bizonyos bejegyzéseit, nekem meg ki kellett találnom, hogy melyikről van szó. Nagykettő az egyik első írással készült, amikor még csirkét is ettem, illetve nem ettem, mert megromlott. Ezt könnyű volt kitalálni, mert amúgy is állandóan emlegette. A második körben – mert ilyen is volt – a nőgyógyásznál szerzett fájdalmas élményeimet adta elő. Az Őz azt elevenítette fel, amikor – szerinte – túlzó lelkesedéssel írtam a kertünkben duzzadó zöldségekről (nem tudom mi volt ebben neki az emlékezetes); majd a ráadáskörben eljátszotta, ahogy kiraboltak az Astorián. A Kojot azt mutogatta el, amikor könnyes búcsút vettem az Angliába utazó Jozefkától az állomáson; a szakállas Cica meg a rejtélyes beírásra próbált utalni az ellenőrzőmből. Ez volt az egyetlen feladvány, amit egyikünk sem tudott megfejteni. Arra sajnos senki nem emlékszik, hogy a Mókus mivel rukkolt elő, de ez természetesen nem róla vagy a tehetségéről szól.
A közönség unszolására én is beszálltam a játékba és felelevenítettem a számomra oly kedves műanyagzöldség életének epizódjait.

A nap tanulsága, hogy egy olyan blognak is lehet parádés szülinapja, melynek maximum 10 fős a rajongótábora, és az utóbbi fél évben hónapos közökkel bukkanak fel rajta az új bejegyzések. Mondja valaki, hogy nem érdemes élni!

Ez jó volt!

ami alapvetően nem rossz öltet, csak kicsit későn kezdtem el tervezni a dolgot. Volt valami homályos elképzelés a fejemben, hogy merre megyünk majd – a 7-es utat mindenképpen el akartam kerülni – de nem néztem meg térképen, hogy végül is pontosan hogyan. Volt egy halvány félelmem is, hogy a Budapestről való kijutás nem lesz egy álom, és széles, autópálya-jellegű utakat illetve gigantikus körforgalmakat képzeltem magam elé, de ezzel sem foglalkoztam konkrétabban.

Aztán az indulás előtti éjjel elkezdtem végignézni a google mapson az utat és láttam, hogy ez így jó nem lesz. Volt pár véleményes kereszteződés meg körforgalom Törökbálintra menet, melyekről úgy gondoltam, hogy még átvergődhetünk rajtuk, de aztán jött egy olyan, amit még az ellenségemnek se kívánnék, ha biciklivel van. A leendő utitársam ekkor már az igazak álmát aludta egy másik lakásban, így még szólni sem tudtam neki, hogy az útvonal újratervezése folyik.

A közönség segítségével végül úgy döntöttem, hogy Biatorbágyig vonatozunk, oszt onnénd tekerünk csak Etyeken, Alcsútdobozon, Vértesacsán és Lovasberényen át, így legalább az út is rövidebb lesz némileg. Hajnali fél háromra már meg is voltam a házi térképemmel, melyre feljegyeztem, hogy hol merre kell kanyarodni, és milyen látnivalók lesznek az úton (na nem kell nagy dolgokra gondolni, csak olyanok, mint például egy erdő jobbra, egy patak balra).

Anyámmal előzetesen közöltem egyébként, hogy kétkeréken érzezünk majd, erre óriási pánik lett urrá a családon; a tesóm azt mondta, a vesztünkbe rohanunk; apám felajánlotta, hogy kifizeti az útiköltséget (az fel sem merült benne, hogy nem spórolásból, hanem szórakozásból csináljuk); az anyám meg még a rendőrséget is felhívta, hogy megkérdezze, lehet-e a hetesen biciklizni, hiába mondtam neki, hogy nem arra megyünk.

Az utitársam jól fogadta az útmódosítási javaslatomat, bele is egyezett rögvest, majd nekiállt megsütni a vegános palacsintákat az útra. Volt banános csokikrémes és narancsos "túrós". Én szerényen csak sárgarépakrémes, burízeres, olajbogyós szendvicsekkel készültem. Na meg egy pumpát is vettem a vasútállomásra menet, nagyon fájt az az 1300 Ft, de beláttam, hogy az még jobban fájna, ha 20 km-en keresztül tolni kellene a biciklit egy defekt miatt, elvégre nem a fővárosban fogunk karikázni, ahol gyakorta akad benzinkút vagy biciklis bolt.

A vonatút zökkenőmentesen telt, Biatorbágyon pedig verőfényes napsütésben, lengedező szellőktől kísérve kezdtük meg kevésbé kalandos utunkat. Sokat tekertünk fölfele, és ennek megfelelően sokat gurultunk is, alapvetően kevés autóval találkoztunk, ellenben szép sárga földeket, hatalmas platánokat, és egyéb zöld növényeket láttunk. A nap majdnem végig sütött, szépen le is égtünk. Lovasberényben elkapott minket egy kisebb eső, de mit ad isten, pont egy buszmegálló mellett, ahova be tudunk állni és meg tudtuk várni a zuhé végét.

Összesen 59.96 km-t tekertünk, szeretetben és vidámságban, és meg is egyeztünk, hogy jobb volt ez így most elsőre, de majd mindenképp csinálunk olyant, hogy a Fővárosból tekerünk, az előzetes tervek szerint Pátyon és Zsámbékon át, de majd meglátjuk.

Ez jó volt!

Annyira beleéltem magam a legutóbbi regénybe fordítás közben, hogy az hihetetlen. Mondjuk segített egy kicsit, hogy "a távoli Budapesten" játszódott, melyet egy borongós folyó szel ketté. A városban - csak hogy tudjátok - van egy híd, egy templom, és kockaköves utcák meg galambok. Persze nem hányást csipegettek a sarkon, annyira nem bevállalós az írónő.
Buda dimbes-dombos erdőségként van feltüntetve, vadállatokkal van teli, és a fák között megbújik egy erődítmény, melyben a túlvilági banda lakik. Akik történetesen tökéletes testű tetovált férfiak, nagyon sok pénzük van, az emberek ("townspeople") csodálattal vegyes félelemmel tekintenek rájuk, a budai nőknek pedig ("the women of Buda") már a látványuktól benedvesedik a bugyija. A pestiekről nem szól a fáma.

Akárhányszor ezek a csodák vásárolni indultak a városba, mindig elképzeltem, hogy melyik Spárban, Macsban vagy CBA-ban szerzik be a szükségeseket. Elképzelem, hogy az "Alvilág Urai" álldogálnak a tejpult előtt és próbálnak dönteni a Winny tejföl és az Alföldi teavaj között, a Spárban mérlegelik, hogy megteszi-e a Budget, vagy beruházzanak egy Desparra. Hogy Twinkiest hol szereztek, arra különösen kíváncsi lettem volna, hiszen azt még a Kulinárisban sem árulnak, bár ezt is elég érdekes volt elképzelni, hogy becsörtetnek oda a hatalmas testükkel, felfegyverkezve, és kérnek néhány Twinkiest.

Persze nem csak vásárolni szoktak, hanem harcolni is leugrottak néha a belvárosba, a "townspeople"-ok közé. Ezekhez a részekhez különösen nagy képzelőerő kellett, tulajdonképpen még mindig nem találtam a fejemben helyszínt a dolognak, mert az nyilvánvaló volt, hogy a belvárosban zajlik, Budán (nem Pesten, ez kiderült, pedig nekem a belváros az mindig is Pesten volt valahol), és nem parkban. A Moszkva tér többször is eszembe jutott, hiszen még írja is a szerző, hogy két mérföldnyire az erődtől, lefele a hegyről, de valahogy mégse tudtam odaképzelni, túl sok korlát, túl sok villamos, nem lehet olyan jól behajtani kocsival az ellenség közé, mint ahogy ők szoktak.

Ezért akármerre kerekeztem, szorgosan figyeltem az esetleges harc nyomaira, melyeket a harcosok elfelejtettek föltakarítani. Betört kirakatok, megrongálódott korlátok, összetört kocsik, leszakadt felsővezetékek, ilyesmi. De úgy tűnik, nagyon alaposak ezek, mert soha nem láttam semmit. Illetve az Erzsébet híd budai hídfője gyanús volt, mert vagy háromszor is leszakadt a korlát, míg én a regényen dolgoztam, de ott aztán tényleg bajos lett volna csatát kivitelezni.
Akkor is mindig figyeltem, amikor egy nagyobbfajta, elsötétített ablakú terepjáró suhant el mellettem, vagy egy hatalmas, széles vállú férfit láttam. Még a barátaimnak is mutogattam, hogy hé, ott vannak! az Alvilág Urai!!!, de erre csak néztek rám, mintha megőrültem volna.

Volt egy rész, amikor az egyik harcos kiment a város részére, nézegetni az utca népét. Na, azt már amikor először olvastam, akkor rögtön megjelent előttem a felüljáró a Sasadi úton, ahol az a Profi is van, és tudtam, egyszerűen tudtam, hogy Aeron ott álldogál a kipufogófüstben és ott nézegeti lesajnáló tekintettel a halandókat. A kép persze minden átolvasásnál az agyamba villant, a végén már nem is tudtam eldönteni, hogy valóban láttam-e az egészet vagy csak képzelegtem.

Azon is filóztam, hogy ha valóban összefutnék az egyikkel a városban, akkor milyen nyelven szólíthatnám meg. Az egyik részből kiderült, hogy többen magyarnak tekintik magukat, olyan régóta élnek koszos kis hazánkban, egy másik csapat azonban csak nemrég érkezett ide. Egymással azonnal tudtak beszélni, szóval vagy mindenki tud magyarul, vagy mindannyian ógörögül nyomják. De akárhova is utaztak a világban mindenhol szót értettek bárkivel, szóval még az is lehet hogy egyszerűen minden nyelvet megtanultak, és akkor engem is megértenének. Persze nem biztos, hogy meg tudnék szólalni, lehet hogy csak tátognék tocsogó bugyival, és egy pesti nőre volna szükségem, hogy újra lelket rázzon belém.

Ez jó volt!

már a neve is csupa jót ígér, nemhiába halogatom vagy 2 hónapig a beutaló megszerzését aztán további egy hónapig a felhasználását. Amúgy is puhapina vagyok az ilyesmiben, pedig 3 éves koromban még azzal dicsértek az orvosok, hogy nyikkanás nélkül tűröm a szurkálást meg infúziózást, most meg egy szimpla vérvételtől rosszul vagyok; visszafele fejlődök vagy előre, mindenki döntse el maga.

Amikor elindulok itthonról, még úgy tudom hogy csak ránéznek, esetleg röntgeneznek, és időpontot adnak, készítem is a naptáramat, azzal együtt megyek be a tájszólással beszélő jóképű, fiatal orvosdoktorhoz, aki mondja, hogy nyissam szélesre, turkál egy kicsit, majd injekciót kér középkorú asszisztensétől. De doktor úr, habogok artikulálatlanul, tátott szájjal és a naptáramat nyújtogatva próbálom jelezni, hogy időpontért gyüttem volt. A figyelmes orvos kérésemet meghallván, kezét szájamból kivevén rákérdez, hogy inkább időpontot szeretne-e a hölgy. Ekkor nem tudom mi jön rám, talán az orvosdoktor megnyugtató kék szeme delejez meg, vagy úrrá lesz rajtam a ne-legyek-már-ilyen-beszari, de azt mondom, hogy akkor legyen, vegyük ki most ha már így áll a dolog. A szőke orvos azt mondja nem lesz gond, hiszen már most mozog a fog, minimális az esélye hogy bele fog törni, nyugodjak meg, és nyissam nagyra. Engedelmeskedem, és már érzem is a szúrást majd a feszítést az ínyemben, egyszer itt, egyszer ott. Mire kisétálok a folyosóra, már el is zsibbad az ajkam sarka.

Várakozás közben egy fiatal fiúra leszek figyelmes, három lány veszi körül, egy jobbról, egy balról ül mellette, a harmadik meg a térdét átfogva guggol előtte, vigasztalják szegényt, azon tűnődöm, miért, mikor a fiú valószínűleg a nevét hallva feláll és elfordul, ekkor látom meg az állkapcsán az óriási vörös duzzanatot. Na, mégse az én bajom a legnagyobb.

5 perc zsibbadás után visszatérek a vegyszerszagú rendelőbe, leültetnek, nézem a lepukkant berendezést, az ósdi szerszámokat, kalapál a szívem, próbálok mélyeket lélegezni. Elzsibbadt? kérdezi a tájszólásos orvos, és egyik ujjával végigsimítja az ajkamat. Ojha, gondolom magamban és bólintok. Akkor nem fog fájni, nyugtat, majd kér az asszisztenstől egyelőre egy valamilyenszerszámot, majd akkor kell csak másmilyen, ha bele fog törni, gondolom. Az utasításnak engedelmeskedve megint szélesre nyitom a számat, az orvos belenyúl és feszegetni kezdi a fogam, szép sorban minden oldalról, onnan ide, innen oda. Csodálkozva tapasztalom, hogy fáj, és mondom is neki, hogy fáj, de ő közli, hogy az kizárt dolog, ez nem fájhat. És valóban ezek után megszűnik a fájdalom, csak a hallom hogy recseg, ropog, lassan jön kifelé, mint a földből a leánder, mikor a tél közeledtével kiássuk. Érzem, ahogy pattannak, szakadnak a gyökerek, ahogy a hús elengedi a csontot, számban szétárad a vér íze, és arra gondolok, bárcsak ne törne bele. Nem törik, miután már minden szál elengedett, a doki két ujja közé csippentve emeli ki a már gyökértelen testrészemet, majd helyére nagy gézcsomót szorít hirtelen és mondja hogy harapjak rá, harapjam 20 percig és 3 napig ne igyak tejet, és ne dohányozzak és viszonlátás.

A rendelőből kilépve kihúzom magam, és fellélegzek, mégiscsak van vér a pucámban, ezen is túl vagyok, gyerekjáték volt meg ilyenek jutnak az eszembe. A gézcsomót majd egy óráig ott tartom a helyen, jobb a biztonság. Itthon mindenki kérdezgeti, hogy volt, a sebet akarják látni, az orvos rendes volt-e, férfi vagy nő, fiatal vagy öreg, ügyes-e, gyors-e, fájt-e, ilyenek. Óvatosan nyitom nagyra nekik a számat, hogy megnézzék a vöröslő krátert, zseblámpával világítanak be, a tükörben én is megnézem, a fogaim között halványpiros csíkokban ül meg a vérrel kevert nyál, lenyelni nem tudom, mert nem tudok rendesen nyelni. Ahogy apad a zsibbadás, úgy erősödik a fájdalom, átsugárzik a fülembe, feszíti az állkapcsomat, szorítja a fejemet. De hiába fáj, mégis jóleső megnyugvás tölt el, vége van, most már csak jobb lesz, a szenvedés is más ilyenkor, nem olyan aggasztó, mert arra emlékeztet, milyen bátran bólintottam, hogy akkor legyen kikapva most, és milyen hősiesen nyitottam nagyra a számat. Szerintem egy érdemcsillagot is kaphatnék, fogorvosnál tanúsított bátorságért, ha lenne olyan, csak el ne kobozzák, amikor a következő hasonlóra megyek.
Mert ott majd vágni is kell meg varrni, nem lesz elég a feszegetés, de most inkább erre nem gondolok. Csak a dicső múlt lebeg szemem előtt. Legalább még ma estig.

Ez jó volt!

Azért jó, ha az ember sokat dolgozik ingyen, mert akkor néha kijut neki is a jóból, ingyenes szigetbelépők meg konferenciameghívások formájában. Így jutottam el Strasbourga is, ahova szerintem amúgy soha, mer hiába álmodozom róla, asszem nem leszek ennyire gazdag.

Az idő nagyon borongós, szürke az ég és állandó jelleggel csöpörög az eső, mindig csak annyira, amit még el lehet viselni esernyő nélkül. A város gyönyörű, és ezt nem viccből mondom, teli van bicikliutakkal meg színes régi épületekkel, szép parkokkal (illetve csak a Jardin de l'Orangeriebe voltunk, de az eléggé ott volt), meg csatornákkal, egész pontosan 30.000 km csatorna található itt, mondaná a mély hangú magyar származású helyi néni, aki körbekocsikázott velünk a városon többször is és elmondta a legfontosabb adatokat, például, hogy egy méter harminc centi mélyről ástak ki 14 csontvázat a villamossínek építésekor kettőezerhatban és hogy a helyi a teniszklubnak 37.000 beiratkozott tagja van. A zeurópa tanács elég csúnya, a konferönszia meg iszonyat unalmas és haszontalan, túl sok a nagy tokás zsírosszájú, aki arról beszél, mennyire fontos az adott probléma, és hogy összefogjunk és megoldjuk. Meg arról, hogy nem elég a felszínt kapargászni. Erre bezzeg van pénz. Csak a bársonyos hangú angol tolmács tud megnyugtatni, vagy a kolléga, ha feladja a szőrös bögrét az akasztófában. Vagy a boliviai néni, akinek színes kendők és hajba tűzött óriás virágok jelenetik a business casualt, prezentáció címén énekel nekünk egyet, majd minket is felállít és megénekeltet. (Először azt hittük ez valami vicc. De nem. Az sem volt vicc, mikor egy nő szimbolikusan összetört egy kurvanagy tükröt. Illetve igaziból törte össze, csak a szimbolikus értelem végett.)

Szállást is kapunk fiatalos európaiknak való hotelben, fűtés is van, korlátlan mennyiségben, és nem csak a szobánkban tudunk szaunázni. A füvön sikló villamost is kipróbálhatjuk, amiről szinte minden helyi mondott néhány dicsérőt, akivel csak szóba elegyedtünk. Üvegtetős hajóval is kirándultattak, igaz éjszaka, annyira sokat nem láttunk. Tarte flambéezni is elvittek a belváros legpuccosabb éttermébe, meg megitattak Picon biére-vel (ami ilyen kesernyés narancsos likőrrel dúsított sör), csak sokáig rejtély volt, ki állja majd a végén a cehhet, így nem tudtuk igazán kihasználni a helyzetet. Damn! De azért nagyon jól vagyunk tartva.

Igaz, a kajáknál gyakran szívunk, egyik nap például üres főtt rizst ettünk, mert a lazacos tésztát szánták vegás menünek, de ez úgy tűnik így normális itt, hiszen az étteremben is rendre vegetáriánusként vannak feltüntetve a halas fogások. Az ominózus rizses napon a vacsoránál feltálalt harmincféle falatka közé azért már rejtettek háromfajta vegásat is, az egyik fűszeres sajtkrémmel töltött koktélparadicsom, a másik koktélparadicsom fűszeres mozarellakockával, a harmadik meg valami paradicsomos cukkinis ragu degusztációs kanálon, friss sajt kockákkal. Csak néztük, hogy a többiek falják a tízféle töltött minizsemlét, a lazacos blíniket, a mézes kenyéren felszolgált libamájszeletet, a baconba tekert aszalt gyümölcsöket és pástétomokat és az összesütött majd apró háromszögekre vágott szenvdicseket meg hasonlókat. Kénytelenek voltunk jelentős mennyiségű ingyenbort elfogyasztani, pozitívra kellett kihozni az estét.

Próbáltam olyant is keresni, akivel netwörkingelni érdemes , de a társaság nagy része csak franciául tud, a tolmácsom segítségével meg csak egy képződő mediátort meg egy nyugdíjas intézményvezetőt sikerült elkapni.

Az előadásunkat magyarul nyomtuk le amúgy, mer erre készültünk, meg hogy a 10 fős magyar csapat is értse (angol-magyar tolmácsunk nem volt), ezek után biztos mindenki azt hitte, nem tudunk külföldiül beszélni. Aztán szerencsére volt alkalmunk angolul is beleszólni a mikrofonba úgyhogy megkönnyebbültem.

Mostanra vége van a mókának, de szerencsére van még 10 óránk a városban, úgyhogy megnézzük, amit eddig még nem, és elköltjük a maradék euróinkat sajtokra.

Ez jó volt!

immár negyedszer életemben, szerintem ez elég rossz arány, pedig nem gondolnám, hogy nem vagyok elég óvatos. Először egy ruhatárban raboltak ki egy keresztény rendezvényen, jelentős mennyiségű készpénz is volt nálam valamiért, már nem emlékszem miért. Másodszor bejöttek a kollégiumi szobámba, és úgy vették el a pénztárcám tartalmát, míg én csicsikáltam. Harmadszor a könyvtárban leste ki valaki a szekrénykódomat (azóta mindig eltakarom) és vette ki a lovettát az erszényemből. Most meg, e borús vasárnapon, az Astoria aluljárójában váltam a zsebtolvajok áldozatává.

Pedig milyen szépen indult ez a felhős vasárnap, Királykobrával meg kásanevű lengyel barátunkkal sétálgattunk a városban, megmutattuk neki a Gellért-hegyet meg a Dunapartot meg a Zsinagógát, a citadellánál segítettünk neki megvenni egy táskát, amit az eladó saját bevallása szerint 4 éve nem tudott elpasszolni, szóval még jótékonykodtunk is. Az eső is elkapott minket, ahogy azt egy rendes szomorú vasárnapon kell, már nyafogtam is, hogy így nincs kedvem hazabiciklizni.

És aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a lábamat verdesi hátul az övtáskám bele, aztán arra, hogy nyitva van, meg hogy nincs benne a pénztárcám. Gyorsan fejszámolást meg vizitet tartottam és arra jutottam, hogy mínusz tízezer, mínusz tébékártya, mínusz adókártya, mínusz a nagymamám ősi bőrtárcája, és hát jaj. Először nagy naivan abba reménykedtem hogy csak kiesett és végignéztem a kiskörutat. Aztán visszamentem az Astoriára átnézni a szemeteseket, amikor is egy gyanús fiatalemberre lettem figyelmes. Királykobra is rögtön megjegyezte, hogy lehet hogy tettest fogtunk, de nem csináltunk semmit, csak a kukákat nézegettük. Szegény kásanevű lány boldog volt, hogy milyen szuper pesti programot csináltunk neki.

A történetben akkor következett be fordulat, mikor a szemem sarkából észrevettem, hogy a gyanús külsejű fiatalember egy másik néninek a táskájában kalandozik a kezével, sőt ki is vesz valamit. Kiabáltam volna, hogy Tolvaj, tolvaj fogjákmeg, ha nem akadtak volna torkomon a szavak a döbbenettől. Aztán - ennél ostobább dolgot nemigen tehettem volna, de elöntötte az agyamat a düh - odamentem a pasibanánhoz, és mondtam neki, hogy azonnal adja vissza a tárcámat. Erre ő elkezdett parádézni, hogy Hülye vagy? Nincs nálam semmi! Nem nagy te normáááális!, még a kabátját is odaadta átnézésre, mely lehetőséget meg is ragadtam, mindhiába. Aztán én továbbra is kötöttem az ebet a karóhoz, ő meg egyre jobban ordibált és vetkőzni is elkezdett, hogy bebizonyítsa, nincs nála semmi, később a rendőrségen ezért tudtam elmondani, hogy fehér alsónadrágot viselt. Eközben egyébként már telefonos kapcsolatban álltam a rendvédelmi szervekkel, azt hittem, hogy majd gyorsan kijönnek, addig én meg valahogy föltartom a csákót, vagy legalábbis követem. De tervem meghiúsult, amikor tolvajom halált megvető bátorsággal rohant be a 6 sávos úton közlekedő autók közé - majdnem el is ütötték - és felpattant a szemközti megállóból éppen startoló buszra.

A telefonban még mindig velem lévő rendőrbácsi elinstruált a legközelebbi feljelentéstevő helyre, ahol is mindent részletesen elmeséltem, személyleírást adtam meg satöbbi. A rendőrtiszt úr tolvajomra csak az a szarként vagy faszként vagy szemétként hivatkozott, akinek pofája volt, nem arca. Biztos így próbálta kimutatni az együttérzését. Nem áltatott azzal, hogy bármi is meglesz, viszont megdicsért, hogy milyen ügyesen feltaláltam magam.

Én mindenesetre annak örültem volna, ha kicsit még ügyesebben találom fel magam és gondolkodom mielőtt nekiállok keménykedni. Ennek például az lehetett volna az eredménye, hogy az aluljáró egyik szegletében megbújva kihívom a rendőröket, és szépen várok, amíg ők suttyomban bekerítik majd felelősségre vonják az enyves kezűt, visszaszolgáltatják nekem a hiánytalan, műemlék jellegű pénztárcát, és kitüntetnek, amiért fogtam nekik egy bűnözőt.

Majd legközelebb így csinálom.

Ez jó volt!